Talán az a baj, hogy Korognai Károly elhiszi azt az általános vélekedést: az Anconai szerelmesek voltaképpen bugyuta színmű. A vézna történet csupán a színpadképesség ürügye, hogy egyetlen előadás keretében elénekelhessék a nagy idők nagy slágereit.

Az igyekezet tagadhatatlan: becsületes munkát végez Korognai Károly. Saját ötletekkel, új tartományokkal gazdagítja a művet. A színészek is élvezik a játékot. Az előadás mégis: fáradt.
Talán az a baj, hogy Korognai Károly elhiszi azt az általános vélekedést: az Anconai szerelmesek voltaképpen bugyuta színmű. A vézna történet csupán a színpadképesség ürügye, hogy egyetlen előadás keretében elénekelhessék a nagy idők nagy slágereit. És valóban, karcsú kis mese ez. Ami ugyanakkor rengeteg társadalmi és színházi tapasztalatot összegez. Bájos, önironikus visszatekintés a félmúltra, amelyre hajlamosak vagyunk úgy tekinteni, mint igazi érzelmeket kavarni képes korra.
Korognai Károly nem a lelki, hanem a testi érzéseket tartja leginkább megmutathatónak ebből a műből, és persze nem téved, ha ezt is belelátja: ezek is benne vannak.
A testi örömöknek élő ember ábrázolása ugyanakkor lehetne árnyaltabb: erőltetettnek tűnnek a durvaság határáig merészkedő altesti utalások. A finomkodás és a közönségesség között rengeteg lehetőség kínálkozik a színészek számára: mi szüksége az utóbbi szélsőségességre például Seres Ildikónak (Dorina), hiszen e nélkül is képes megmutatni, milyen az igazi nő, milyen az igazi vágy és milyen az igazi féltékenység. Vagy Kertész Marcellának (Agnese): a panziós, amilyenre formálja, a valóságot a valóság és nem a vágyak felől szemléli, pont annyira keserű, amennyire csak az asszonyi lehetőségei végső határát ismerő panziós lehet.
Szirtes Gábor (Tomao Nicomaco) alakítása felesel a rendezői akarattal — Szirtes Gábor sokkal jelentősebb komikus annál, semhogy hinne a leegyszerűsítés nevettető erejében. Gondolkodó és szabad színész, akinek játékában az anconai polgár nagy mellénnyel is kisszerű alakja éppúgy sarjad az olasz, mint a magyar valóságból: hihetően itáliai férfi, láthatóan magyar tudattal. Gazdagon rétegzett, logikus karaktere a darab szerzőinek elgondolásához, egyfajta kettős tükröztetés szándékához igazodik: ilyennek képzeljük egykori önmagunkat, amilyennek a szabadság világának polgárait képzeltük. Valóság és a valóság paródiája, finom árnyalatokból felépítve.
Emlékezetes az előadásból Molnár Sándor Tamás (Giovanni) — mozgással ábrázol, egyetlen sorsba sűrítve a latin férfi megannyi bizonyosságát és kétségét, önteltségét és kicsinyhitűségét.
Szirbik Bernadett (Drusilla) erőteljes nőalak, ragyogó hanggal: pontosan azt tudja, ami miatt ma is népszerűek ezek a slágerek — az énekes az általánost teszi egyénivé, amikor magára ismer a dalokban: szenvedélyről énekel, és a saját szenvedélyét képes megmutatni.

Bujdos Attila írása

< < < vissza